Jáki László: Az információs társadalom és a pedagógia

Tisztelt Kollegák, Tisztelt Hallgatók!

Rövid előadásom fő mondanivalója, hogy a XXI. század olyan kérdéseket vet fel a társadalomtudományok és ezen belül a pedagógia számára, melyek gyökeresen eltérnek mindazoktól a problémáktól, melyek az elmúlt évszázadokban vagy évezredekben felmerültek.

Változás – a fejlődés szót nem szívesen használom, mert ez egy külön előadás témája lehetne – és az abból adódó feszültségek egyidősek az emberi társadalommal. A lényeges különbség az, hogy még korábban a változások egy-egy generáción belül alig éreztették hatásukat, addig a maiak egy generáción belül gyökeres változásokat okoznak. Példák sokaságával tudnám ezt bizonyítani. Említhetném például a görög társadalom fénykorát, ahol, amikor a szépnek, jónak örülni tudó közösségi embereszmény dominált, majd hanyatló korszakot, amikor jöttek a cinikusok, sztoikusok, akik a fenti embereszménnyel szemben az egyéni boldogságot, belenyugvást hirdették. De a gyökeresen eltérő embereszmény között 3-400 év telt el és ez sok-sok generációt jelentett.

Említhetnénk a középkort. A klasszikus középkor aszkézist hirdető és a reneszánsz életigenlő embereszmény között ugyancsak évszázadok teltek el és a változások egy generáción belül alig éreztették hatásukat. Ezt legfeljebb csak a társadalom elenyésző kis része a filozófusok, pedagógusok érzékelték, s akik tudatosan vagy a nélkül, de mégis felkészítették a társadalmat a várható változásokra, illetve annak következményeire.

Ezzel szemben a mai változások a mai tudományos eredmények az úgynevezett tudományos technikai forradalom szinte egyik napról a másikra változtatja meg az emberek többségének az életét. Példák sokaságát említhetném, de elég talán a génkutatás „eredményeire” gondolni.

Köznapi példa a televízió megjelenése, hiszen ez a találmány megváltoztatta életünket, szabadidős szokásainkat, olvasáskultúránkat. Csodálatos megnyomni egy gombot és láthatunk távoli világrészeket, tanulmányozhatjuk a hódok életét, de ugyanakkor lelhet látni háborús közvetítéseket, sorvasztó filmeket, vagy manipulált információkat. Csodálatos a technika, de tudunk-e élni ezzel a lehetőséggel? Mert tény, hogy ezzel a „csodával” szegényebb lett emberi kapcsolatrendszerünk, közösségi életünk, hogy kevesebbet vagyunk levegőn, hogy megváltozott testtartásunk, szemünk stb. A TV nézése nem grund, nem játszótér, a szereplők nem jeleznek vissza, nem pofoznak meg, nem dicsérnek, így nem alakul ki egy közösség által kontrollált önkép.

Megtanultuk-e használni ezt a csodát? Ki tudjuk-e védeni a televízió segítségével lakásunkba betörő manipulációt, azaz a vizuális magánlaksértést? Természetesen az életünket gyökeresen meghatározó tudományos felfedezések között nem hagyhatjuk említés nélkül a számítógépet, melynek ismeretének hiánya ma már azonos a korábbi analfabetizmus következményeivel.

E folyamat a technikai változások (és itt ismét tudatosan nem a fejlődés szót használom) előnyeinek és veszélyeire még az 1960-as években Illyés Gyula hívta fel a figyelmet.  Szerinte Alarik hordái nem űzték úgy szét a közösség tagjait, mint Watt és Edison lángelméjének angyalhadai. Éppen ezért, mert e vívmányok üdvösek. Pusztításuk klasszikusan végzetes, hiszen ők a jövőt szolgálják. Mindent meg kell tennünk mihamarabb, minél egyetemesebb elterjedésükért, ugyanakkor nincs nemesebb feladat, mint káros hatásuk megállítása.

Illyés által megfogalmazott veszélyekkel ma már számos könyv, tanulmány, előadás foglalkozik. A XX. század utolsó harmadának optimizmusát egyre inkább az aggodalom, az elbizonytalanodás váltotta fel. Az új kihívások között ugyancsak kiemelt helyen szerepel az a tény, hogy a munka egyre inkább szellemi tartalommal telítődik meg. Nem bizonygatom, mert közhely, hogy az elmúlt évezredekhez, évszázadokhoz képest a jövőben egy-egy korosztály döntő többsége szellemei munkát fog végezni. A folyamat lassan ugyan, de már a XIX. század elején elkezdődött. Az angliai gyári iskolák, majd a népoktatás általánossá válása után a XX. században a középiskolai oktatás, majd napjainkban a felsőoktatás vált általánossá. Érdekes tény, hogy amíg Angliára a német szárnyas bombák hullottak, a Parlament egy új középiskolai törvénnyel foglalkozott, és az is tény, hogy a szovjet űrkutatás eredményei az amerikai oktatási reformot váltotta ki. A XX. század végére egyértelművé vált, hogy az oktatás, és a gazdaság közötti haladás párhuzamosság áll fenn, és így az oktatás és nevelés nem egy népboldogító humán szférába tartozik, hanem sokkal inkább gazdasági, politikai, katonai kérdéssé vált. Ennek pozitív és negatív következményeivel együtt.

A kihívások harmadik, de gondjainkat gyökereiben meghatározó eleme, hogy a pedagógia előtt álló célok elmosódtak. Amint azt már említettem a változások rendkívül gyorsak.

Szemben az elmúlt évszázadokkal nem ismerjük a jövőt, így pontosan nem tudjuk meghatározni a nevelés és oktatás céljait. A 80-as években megjelent egy nagyszerű lengyel könyv, az volt a címe, hogy „A jövőnek nevelünk”. Kérdés azonban: ismerjük-e a jövőt, a XXI. századot. Tudjuk-e, hogy tanítványaink, akik most az iskolapadban ülnek, milyen világban fognak felnőni, milyen feladatokat fognak ellátni?

És itt – ha elengedjük, a fantáziánkat – szinte kétségbe eshetünk. Milyen gépeken fognak dolgozni, milyen folyamatokat fognak irányítani, de még azt is megkérdezhetjük, hogy melyik bolygón? Lesznek- e nemzetállamok, milyen nyelven fognak beszélni, lesz-e még könyv stb. A gondolatmenet abszurd, mégis megkockáztatjuk: mit tett volna Comenius, ha tudja, hogy tanítványainak a számítógép világában kell felnőni, vagy mit tettek volna az orosz nemzeti nevelés úttörői – Herzenre és Csernisevszkijre gondolok – ha tudják, hogy a tanulókat EURO komfort polgárrá kell nevelni?

Természetesen folytathatnánk, de feltesszük a kérdést, hogy mit tehet a XXI. század elején egy pedagógus, akinek fogalma sem lehet arról, hogy 20-30 év múlva tanítványainak minek kell megfelelni. De már a 20 és 30 év is bizonytalan, mert lehet, hogy az átlag életkor 100 év fölött lesz, és akkor a mai tanítványok, „életük derekán” 30-40 éves korban még az iskolapadban ülnek. Természetesen csak átvitt értelemben, mert aligha lesz mai értelemben vett iskola. Korábban tudtuk, hogy tanítványainknak milyen foglalkozásokat tud a társadalom felkínálni, tudtuk azokat az erkölcsi normákat, melyeket be kell tartani. A valóság persze kicsit mindig más volt, mint amit a pedagógusok megfogalmaztak, de a különbség elenyésző és vállalható volt.

A kihívások között külön kell megemlíteni a család válságát, mely a modern társadalom egyik alapvető ellentmondása. Szétesésének tanúi vagyunk, de a következményeket – mint annyi minden mást- a szőnyeg alá söpörjük. A társadalom elöregedése a kialakult szociális hálókat fogja szétszakítani, ennek beláthatatlan következményeivel együtt. És ha már említettem a „beláthatatlanságot”, akkor hadd szóljak pár szót a bizonytalanságról, mely a XXI. század egyik súlyos problémája. Egy amerikai szerzőtől idézek, aki azt állítja, hogy „a XXI. század az eddig ismert legnagyobb bizonytalanság világa”. A következmények szerteágazóak, a szorongástól az agresszióig.

Végül a kihívások között a legnehezebben megragadható, hogy ez az ember alkalmas lesz-e arra, hogy élni tudjon a civilizáció, a technika által nyújtott lehetőségekkel. A lehetőségek, ha azokat pusztán a technikai oldalról közelítjük, az elmúlt évszázadokhoz képest, szinte korlátlanok. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ezek valóban csak lehetőségek.

A korábbi évszázadokhoz képest, valóban korlátlan az információkhoz való hozzáférés, a helyváltoztatás, a kommunikáció, a fogyasztás stb. Itt nincs lehetőség ennek részletezésére, elég csak egy banális példával utalni a mobiltelefonra, a technika legújabb csodájára és arra, hogy milyen ostobaságot kommunikálunk ezzel a csodával 24 órán keresztül. A lehetőségekkel nem tudunk élni és így a technikai fejlődés nem járul hozzá a harmonikus – ismét kimondom a „boldog” emberek számának emelkedéséhez. Elég itt az öngyilkosságra, a depresszióra, az agresszióra, a kábítószerekre, idegrendszeri ártalmakra utalnunk, és itt természetesen nem a zárt intézetben lévőkre gondolunk, hanem azokra a kollegáinkra, rokonainkra, akik betegségünkkel megmérgezhetik az életünket.

A kihívások tehát adottak, de kérdés, hogy mit lehet – egyáltalán tehet- e valamit – a pedagógia? Kicsit leegyszerűsítve, itt kisebb nagyobb hangsúlyeltolódásokkal elmondhatnám mindazt, amit a pedagógiai gondolkodók a görögöktől napjainkig értéknek tartottak. Mindenekelőtt a prognosztizált kihívásokat kell komolyan venni, fel kell készülni, hogy ezek a változások valóban bekövetkeznek, de ahogy Illyés Gyula fogalmazta, mindent meg kell tenni a káros hatások megállítására. Itt természetesen nincs mód a pedagógia előtt álló feladatok felsorolására. Egyet-kettőt azonban felvillantok.

A fentiekben vázolt kihívásokat ismerve az oktatásban fel kell számolni a szelekciót. Oktatásunk ugyanis mindig szelektált. Az ókori Kínában befalazott épületben válogatták ki a legjobb írnokokat, akik aztán a birodalom központjában az „ecsetek erdejébe” kerültek. De így volt ez a sokszor dicsért magyar középiskolában is, ahol 8 év alatt a három első osztályból az érettségiig csak egy vagy két osztály jutott el.

A jövő ismeretében tehát a szelektálás helyett a pedagógia feladata a tanuló legerősebb oldalának keresése, a saját plafon elérése. A korábban sokat emlegetett mindenoldalúság helyett sokkal inkább egy aszimmetrikus emberben kell gondolkodnunk. Minden módszertani és iskolai rendszertani probléma, de erről most nem beszélünk. Az egyoldalú az eddigieknél lényegesen nagyobb idegrendszeri megterhelés, mellyel a jövő nemzedékének szembe kell nézni, új alapokra helyezi a testi nevelést, testnevelést. Ma éppen a testi nevelés háttérbeszorulásának vagyunk szemtanúi. A célok elmosódása előtérbe helyezi az önképzésre való alkalmasságot, a szellemi rugalmasságot, az új iránti fogékonyságot, sőt – halkan mondom, hogy a hallgatók ne hallják – a felejteni tudást, az új ismeretek megtalálásának képességét.

A nevelés terén, ha nem is korábbi értelemben, új alapokra kell helyezni a közösségi nevelést. A XXI. században sem az egyén, sem egy ország nem lehet „individualista”. Ma már számos szociológiai vizsgálat bizonyítja, hogy milyen következményekkel jár a közösségek szétesése. Csak apró példa, hogy a felsőoktatás számos reformja felszámolja az évfolyam közösséget. Nyilván ez törvényszerű, de vizsgálta-e valaki, hogy miként lehet ezt pótolni. A megoldások között új alapokra kell helyezni a lehetőségekkel való élni tudást, az élet értelmének megtalálását, a műveltséget, az értékekhez való viszonyt, a múlt értékeinek megóvását, a hagyományok tiszteletét. Ma sem tudom szebben megfogalmazni, mint ahogy azt a régi görögök tették: szépnek, jónak örülni tudó embereket kell nevelni.

Végül alapkérdésünk az, hogy mit tehet a pedagógia, mi a felelőssége az értelmiségnek a fentiekben felvetett kihívások megoldásában? Egyáltalán van-e reményünk a megoldásra vagy feltartozhatatlanul megyünk a szakadék felé? Meggyőződésem, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem szabad az esélyeket mérlegelni. Bizakodjunk. A Titanic süllyedésekor a parancsnok állt a hídon, és még akkor is szólt a zene, amikor többen megfulladtak vagy megfagytak. Felesleges volt? Vagy talán éppen ezért valahányan azért megmenekültek.

Vannak dolgok, amit nem tudunk befolyásolni, vannak azonban olyanok is, melyek azokon múlnak, akik a társadalom fejlődéséért felelősek.

És ilyenek vagyunk mi, pedagógusok.

Az AgriaMedia 2011 konferencián elhangzott előadás

Hozzászólás letiltva