Czirfusz Dóra: Jason B. Ohler: Digitális közösség, digitális állampolgár

Jason B. Ohler (2010): Digital Community, Digital Citizen. Corwin, London, United Kingdom.

A szerző 2010-ben megjelent könyve több, mint egy elmélkedés a címben olvasható fogalmakról. Az olvasó egy komplett segédkönyvet tart a kezében – vagy éppen lát a monitorján –, amely a digitális korhoz kapcsolódó jelenségek definiálásával, valamint a digitális állampolgárság és oktatás kapcsolatáról szóló elmélkedéssel vezeti be az olvasót – külön hangsúlyt fektetve az oktatásban dolgozókra – a többek számára még mindig idegennek és aggodalmat keltőnek bizonyuló online világba.

Érdemes megemlíteni, hogy Jason B. Ohler számára az osztálytermi légkör nem ismeretlen, mivel 25 éven keresztül tanított mind online, mind hagyományos környezetben, ő maga is törekedett arra, hogy segítse a diákokat a modern eszközök kreatív és bölcs használatában, hogy közelebb hozza a tanulást és a közösséget ehhez az új világához. Ezáltal válik hitelessé a könyv minden sora.

Bevezető és Előszó

A mű kulcskérdése már az Előszóban megfogalmazódik: jobb-e a diákoknak, ha a digitális és nem digitális életük kettéválik az iskolai és otthoni helyszínek mentén, vagy célszerű lenne a kétféle életet összehangolni, és lehetővé tenni, hogy a tanulási folyamat során online identitásuk is kibontakozhasson?

Mielőtt elkezdenénk keresni a választ, Ohler visszaemlékezik egy iskolai könyvtárban játszódó jelenetre. Akkoriban az viselkedett „jól“, aki csendben olvasott. Azóta nagyot változott a világ, és fontos kérdéssé vált, mit is jelent „jól viselkedni“, jó állampolgárként működni. Ha már az állampolgárság fogalma felmerült, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a digitális állampolgárságot sem. A témában elmélyedve zavaros definíciók sorába ütközünk, hiszen valami egészen új jelenséggel állunk szemben, melynek meghatározásával kapcsolatban egyelőre nem született közmegegyezés. Az állampolgárság újragondolásán felül önmagunk felfedezése is elengedhetetlen, mivel egy korábban nem tapasztalt közegben kell boldogulnunk. Az új terep pedig rendszerint félelmet, bizonytalanságot okoz. Érdemes azonban az aggodalom helyett a megnyíló lehetőségekre fókuszálni, mert a most felnövő nemzedék számára az őket oktató tanárok feladata lesz, hogy a digitális korban elvárható viselkedési normákat, értékeket és lehetőségeket megfogalmazzák, és ezáltal létrejöjjön az új állampolgárság definíciója. Ahhoz, hogy elvárásokat támaszthassunk a diákokkal szemben, engedni kell őket, hogy az iskola falain belül is kibontakozzon a digitális életük. A kétféle élet közötti egyensúly megtalálásában kulcsszerepet játszik az iskola, hiszen ez az elsőszámú terep, ahol a felelősségteljes állampolgárrá válást támogatni lehet – és ebből a folyamatból nem szabad kihagyni a digitális állampolgárság kérdését sem.

A Bevezető és Előszó után, megbarátkozva az új fogalommal és új helyzettel, az első részben a digitális állampolgárság hívószavát ízlelgetjük (The call to digital citizenship), a második rész a technikával kapcsolatos tisztánlátásról és aggodalmakról szól (Seeing technology), a harmadik részben pedig a személyiségfejlesztésre kerül a hangsúly (Character education). A nagyobb fejezeteken belül további alfejezetekre bontva mélyedhetünk el az egyes témakörökben, amely segíti a könnyebb értelmezést, az egységességet megtartva.

1. rész

Ennek a résznek az első fejezete a digitális állampolgársághoz vezető utat foglalja össze, kedzve az oktatás-technika történetének rövid leírásával. A könyv fontos eleme a több helyen is megjelenő Try this szövegdoboz, ahol feladat-ötleteket olvashatunk az egyes témakörökhöz tartozóan. Ennél a témánál azt javasolja az író, hogy indítsunk beszélgetést arról, kinek milyen emlékei vannak az első számítógépről, amivel találkozott, emlékszik-e rá, milyen volt a modern eszközök nélkül élni. (Mivel amerikai szerző tollából származó írással van dolgunk, az első mérföldkő az Apple IIe megjelenése az oktatásban, amit nagyjából a nálunk korábban használt Commodore 64-es számítógépekhez hasonlíthatunk.)

Észak-Amerikában a technika megjelenése az oktatásban az 1980-as években kezdődött, eleinte sokan csak fellángolásnak tartották, azonban a 90-es évek elején már egyértelmű volt, hogy maradandó újítás következett be, és hozta magával az újfajta elképzelést, ahol a tanítási-tanulási folyamatban a központi szerep nem a tanáré, hanem a diáké lett. Úgy gondolom, érdemes megállni egy pillanatra, és végiggondolni, hogy nálunk hogyan zajlott / zajlik ez a változás.

A digitális eszközök mellett a digitális nemzedék is szóba kerül. A szerző itt Prensky nevét említi, aki a digitális bennszülött (olyan egyén, aki beleszülett abba a korba, amikor a számítógép szinte kötelező kelléke a háztartásoknak) fogalmat írta le.  Újabb visszatérő szövegdoboz típus, a For Your Information – FYI – ahol a szöveget megszakító kiegészítő megjegyzéseket olvashatunk; itt a digitális bennszülöttek okozta, generáción belüli mini-szakadékokat említi. A generációs szakadék jelenségét már korábbról is ismerjük, itt azonban a technika állandó és gyors változása miatt az azonos generációhoz tartozók között is kialakuló, esetleges mini-szakadékokról beszél a szerző.

Ohler úgy gondolja, az iskola feladata a digitális állampolgárok nevelése-oktatása, és ott dől el, hogy milyen állampolgárokká válnak a diákok. Ehhez elengedhetetlen, hogy mind a tanárok, mind a diákok tudatosan használják az új eszközöket, hiszen ha valaki nincs tisztában a fogalmakkal, addig hogyan segíthetne másnak? Törekedni kell továbbá arra, hogy ne csak jó munkaerő váljék a fiatalokból, hanem olyan ember, akit a későbbiekben akár szomszédként is szívesen elfogadnánk.

Külön részt szentel a szerző az ISTE standardoknak (International Society for Technology in Education, http://www.iste.org), amely egy a digitális eszközök és az oktatás kapcsolatával foglalkozó rendszer.  Ennek első kidolgozása 1998-ban történt, majd 2008-ra kiegészítésekkel és új standardokkal bővült a lista (és a könyv megjelenése óta további változtatások történtek).

A második fejezet a közösség és az állampolgárság történetét mutatja be, kezdve az ősembertől, akinek már megvolt az igénye arra, hogy közösségben éljen. Az igény ma is ugyanúgy jelentkezik, és a modern technika segítségével bárki egy közösség részévé válhat néhány kattintással. Az író leszögezi, hogy az állampolgárság nem egy természetesen kialakuló jelenség, hanem jogok, kötelezettségek és kiváltságok kiaalakulása  után jött létre, először Spártában (ahol az állampolgár a rabszolgák felett álló harcosokat jelentette, akik egymás közt egyenlőek voltak). Ezt követően részletesen kifejti a nagyobb változásokat Athéntól, egészen a jelenkori helyzetig.

A digitális állampolgárság kapcsán három kérdést érdemes átgondolni:

• Hogyan változtatják meg a digitális eszközök az állampolgár szerepét a közösségen belül?
• Hogyan válhatunk naprakész állampolgárrá, mi szükséges ehhez?
• Milyen viselkedési normák és kódexek illenek az újfajta közösségekhez?

A kérdésekre nehéz választ adni, és a szerzőnek ez nem is célja, azonban fontosnak tartja, hogy ezeken minden tanár elgondolkodjon.

Az állampolgárság megértéséhez a közösségekből kell kiindulni, hiszen a kettő elválaszthatatlan. Ehhez szükségünk lenne egy átfogó közösség-definícióra, ami eredetileg a földrajzilag azonos területhez tartozókat jelentette, a digitális világban azonban szó sincs ilyesmiről; bármilyen közösséghez kapcsolódhatunk, függetlenül attól, hol lakunk. Az ISTE standardok alapján háromféle közösségről beszélhetünk:

• lokális: hagyományos közösség, a direkt kommunikációra épül, ilyen pl. a család, iskola, osztály,
• globális: már nem a földrajzi kötöttségen alapul, a technika megjelenése óta nagyobb távolságokban gondolkodhatunk,
• digitális: itt is a technika a fő összekötő kapocs, szabad választás kérdése, hogy szeretnénk-e egy adott közösség tagjává válni, amelyet legtöbbször az azonos érdeklődés köt össze. A globális közösséghez viszonyítva annyival több, hogy itt az érzelmi elköteleződés nagy szerepet kap.

A három kör gyakran nem fedi le pontosan a személyes kapcsolati hálónkat, mivel sok esetben a digitális közösséghez tartozó ismerősökkel gyakrabban tartjuk a kapcsolatot, mint egy rokonnal, akivel alig beszélünk, pedig pár utcányira lakik tőlünk. Ezzel kapcsolatban a szerző azt tanácsolja, a diákok rajzolják le a saját kapcsolati hálójukat, és beszéljenek a különbségekről. A tapasztalat az, hogy a globális kör gyakran kimarad, így a tanár  feladata, hogy felhívja a figyelmet arra is.

Miután megtudtuk, hogy léteznek közösségek a kibertérben is, a harmadik alfejezet azt térképezi fel, hogyan változik a személyiségünk a való világtól elszakadva. A legizgalmasabb rész az online világba lépve az, hogy különböző identitásokat alakíthatunk ki magunknak, akadálytalanul és akár gátlástalanul, hiszen miközben „mindenhol ott vagyunk“, kicsit láthatatlanok is maradunk. Az interlational kommunikáció (a szerző saját, újonnan alkotott fogalma) következtében leküzdhetők a társadalmi távolságok, új párbeszédek alakulhatnak ki, akár tanárok és diákok között.

Az író felhívja a figyelmet arra is, hogy ha írunk valamit a kibertérben, azt az egész világnak írjuk, hiszen bárki által hozzáférhetővé válik. Ennek megfelelően tisztában kell lennünk megnyilvánulásaink következményeivel, így válhatunk felelősségteljes digitális állampolgárokká.

Érdekes elemzési szempont Edward T. Hall proxemikája a digitális térre vetítve. A négy zóna, amit Hall említ az intimnél kezdődik (pl. e-mail, mobiltelefon), majd a személyes (pl. zárt levelezőlista) és szociális (pl. nyitott konferencia, wikik) következik, és végül a nyilvános zóna zárja a sort (pl. blog, nyilvános honlap). Azt tanácsolja Ohler, gondoljuk végig, hogy online módban mely zónáknak címezzük az üzenetünket, betartjuk-e a társadalmi szabályokat, odafigyelünk-e, hogy visszaélhetnek az általunk megosztottakkal.

A megfelelő virtuális viselkedés elsajátítását 16 pontból álló lista segíti, ami az odafigyelést és a tudatosságot hangsúlyozza. A szerző viccesen úgy fogalmaz, a legjobb tűzfal a két fülünk között helyezkedik el. Az online közösségek létrehozásához is segít egy 8 pontból álló iránymutatás. Ez azt hangsúlyozza, hogy a tanulók szívesen lépnek egymással interakcióba tanulási céllal is – az online tanulás során kitünően hasznosíthatók ezek az interakciók.

2. rész

A második nagy rész ismét három alfejezetből áll, melyben elsőként a technikától való félelem kerül terítékre. A szerző tapasztalata szerint a legnagyobb aggodalom a tanárok részéről az, hogy a digitális eszközök kiszorítják őket. Itt is olvashatunk FYI adalékot, ami egy 1703-as feljegyzéssel indít, ahol a palatábla használata aggasztotta a tanítókat, majd 1815-ben már a papír, 1941-ben a tollak, 1950-ben a golyóstollak, majd 1985-ben a számológép megjelenése jelentette a problémát.

Most is érthető a félelem, mivel a szabályok szerinti, nyugodt, kiszámítható életet felváltotta egy új, ismeretlen lét, ami felett nincs kontrollunk. Az új technikával szemben a következő félelmeket azonosította a szerző:

• a technika mindenütt jelen van, nem tudunk elbújni előle;
• észrevétlen, miközben függővé tesz minket;
• bármit teszünk, adatok kerülnek ki rólunk, akarva-akaratlanul;
• felerősíti az emberi cselekvést – legyen az jó, vagy rossz;
• miközben számos új lehetőséget kapunk, elveszítjük az itt és most átélésének a képességét;
• nehezen eldönthető, hogy mi a valóság, és mi a hamisított – gondoljunk a photoshopra;
• minden nagyon gyorsan változik, a régi nem marad fent, hanem átadja a helyét az újnak – az értékekkel is ez történik, ezért fontos, hogy a jelentősebb alapértékeket megtartsuk, miközben teret adunk a változásnak;
• egyes megnyilvánulásaink a digitális térben fennmaradnak, hiába szeretnénk eltüntetni őket;
• szétkapcsolhatatlanok vagyunk ­– amint nem jelentkezünk be, megvan az esélye, hogy lemaradunk valamiről;
• túlterheltség, mivel a rengeteg információval nem lehet lépést tartani;
• korábban a felnőttek segítették a gyerekeket, ma fordítva történik – a fiatalabbak gyakran jobban boldogulnak a digitális térben;
• a technika kényszerít, hogy foglalkozzunk olyan dolgokkal, amelyek egyébként eszünkbe se jutnának;
• elembertelenedés, mindent a gépek uralnak;
• elavulástól való félelem – a tanárok szerepét lassan átveszik a gépek.

Az utolsó ponthoz egy fontos megjegyzés tartozik: miközben a tanárok úgy érezhetik, nincs többé szükség rájuk, a szerző fontosnak tartja ismételten kihangsúlyozni, hogy éppen ellenkező dolog történik: az ismeretlen térben nagyobb támaszra és iránymutatásra van szükségük a diákoknak, mint valaha.

A második rész a „hal nem látja a vizet“ elképzeléssel indul, amiből az következik, hogy meg kell ismernünk a minket körülvevő világot, hogy tudjuk, milyen hatással van ránk. A média olyan szinten beágyazódott a mindennapi életünkbe, hogy már láthatatlan számunkra – akkor vesszük csak észre, ha elromlik, vagy megszűnik (a szerző javaslata: próbáljunk ki egy napot mobiltelefon nélkül – hiányozna?). Ismét kapunk tanácsokat, melyek segíthetnek az észlelési folyamatban:

• fordítsuk meg a sorrendet: a videójáték rossz, mert a gyerekek kevesebbet olvasnak -› a könyv rossz, mert a gyerekeknek közösségi elfoglaltságokra van szükségük, mint például a videójáték, nem egy önálló feladatra, mint az olvasás,
• alkossunk metaforákat a témában (a szerző gyűjteményéből néhány: köd, kaméleon, a fiatalság forrása –  a szerző itt is felajánlja, hogy az ötleteket továbbítsuk neki, tegyük közzé a honlapján, ahol mások elképzeléseiről is olvashatunk),
• csapdák kikerülése: amíg a nyomtató működik, csak egy bútordarab, de amint elromlik, érezzük, hogy elengedhetetlen kellék,
• csodák tudatosítása: gondoltuk volna 10 évvel ezelőtt, hogy régi osztálytársakat néhány kattintással megtalálhatunk a neten?
• próbáljuk ki milyen lenne a technikai eszközök nélkül élni (lásd: a mobiltelefonos példa fentebb),
• kérdezzük meg az idősebbeket, hogyan zajlott az élet ezen eszközök nélkül.

Ezeken a praktikákon felül érdemes az egész jelenséget tágabb kontextusba helyezni, mantrát írni a technika használatáról, amelyben meghatározható, hogy a digitális világban milyen jogok és kötelezettségek vannak.

Majd amikor tanárként már tisztában leszünk a jelenséggel, áttérhetünk arra a kérdésre, hogyan lehet a diákokat segíteni, hogy megértsék a technika hatását (a szerző megfogalmazása szerint hogyan váljanak „de-tech-tive“-vé). A digitális állampolgárság alapköve az egyensúly megtalálása az online és offline világ között. A szerző itt módszertani segítséget is nyújt, és egy játékot mutat be, amellyel a fentiek könnyen kivitelezhetők: hozzunk létre egy de-tech-tive irodát az osztályban, aminek az a feladata, hogy a digitális világról szerezzen információkat. A lényeg, hogy a diákok aktívan részt vegyenek az elmélkedésben, ezáltal tudatossá válik a technika használata. A folyamat három részből áll:

• adatok gyűjtése, vizsgálatok (milyen fizikai jellemzői vannak az egyes eszközöknek, milyenek voltak az adott gép elődei, milyen előnyök és hátrányok sorakoztathatók fel),
• elemzés: az előző lépésben kapott információk megvitatása, az osztálytól függően (lehet vitát generálni vagy brainstormingolni),
• értékelés: fontos, hogy legyen lezárása a feladatnak, a diákok jussanak közös nevezőre, és döntsék el, hogy ami történik az jó vagy rossz.

Számos további lehetőség van arra, hogy iskolai keretek között a diákokkal közösen gondolkodva elmélkedjünk a digitális világban felbukkanó jelenségekről.

Egy további elemzési szempont lehet McLuhan tetrád-elemzése, ahol minden új médiumot négy szempont alapján tudunk vizsgálni:

• felerősít-e
• kiszorít-e
• felfrissít, „újraéleszt“-e
• visszahoz-e

Példaként a mobiltelefont elemzi, ami erősíti a személyközi kommunikációt, de kiszorítja a szemtől-szembeni kommunikációt, felerősíti a személyesség jelentőségét, ezáltal visszahozza a szemtől-szembeni kommunikációs formát a videokonferencia megjelenése révén. Ez alapján bármilyen új média megjelenésekor elemzési szempontokat kapunk a tudatosításhoz.

3. rész

Az utolsó rész a személyiségfejlesztésre (character education) helyezi a hangsúlyt. Első lépésként ismét az aggodalmak kerülnek elő, ez alkalommal a biztonságot veszélyeztető extrém szabadság kapcsán.

A szerző számos jelenséget sorol fel, melyek aggodalomra adhatnak okokot:

• cyberbullying (sértegetés, zaklatás a kibertérben)
• cyberthreats (fenyegetések az online térben)
• a legalitás kérdése (amikor engedély nélkül használunk fel mások tulajdonát képező anyagokat),
• az internetes „füllentések“ (a valóságot ferdítik el úgy, hogy az illetőnek nyeresége származzon ebből),
• felnőtteknek szóló tartalmakhoz való hozzáférés,
• secording (a secretly és a recording szavak összetételéből származik, azaz titokban felvenni valamit, például egy tanár levideózása, amikor rossz napja van),
• és a sexting (a sex és texting szavak összevonása, szexuális tartalmú képek közlése valakiről, aki nem egyezett bele).

A témával kapcsolatban felvetődő kérdésekből kiindulva el lehet jutni új törvények és irányelvek megalkotásához, azonban a szerző úgy gondolja, ezek nem feltétlenül jelentenek megoldást a fentebb sorolt problémákra. Érvelésében George Gerbner magyar származású kommunikáció kutató kultivációs elméletére hivatkozik, miszerint a média vált az elsőszámú információközvetítővé, azonban az ott közölt események gyakran a szélsőségeket mutatják be. Ezért érzik úgy az emberek, hogy a világ egyre veszélyesebb, miközben nem feltétlenül van így. Ennek következtében hoznak olyan törvényeket, hogy 14 éves fiatalok rendőrségi nyilvántartásba kerülnek és egy életre megbélyegződnek, csak azért, mert a barátjuknak/barátnőjüknek szexuális tartalmú képet küldtek magukról.

Egy másik érv a törvényi szabályozás hatástalansága mellett, hogy a problémákat egyesével nem lehet megoldani, ennél komplexebb a helyzet. A teljes oktatásra figyelve szükséges kezelni az ügyet, hangsúlyozva a személyiségfejlesztés fontosságát a digitális korban, amelynek alapja a valós élet és az online világ közötti híd megtalálása. Ez utóbbi nem valósulhat meg csupán egy új törvény hatálybalépésével.

Ma egy olyan korban élünk, ahol észre sem vesszük az apróbb újításokat, ahol egyszerre vagyunk tagjai három különböző közösségnek (a korábban említett lokális, globális és digitális közösségek), és három ökoszisztémában élünk (természetes, emberi és technikai) – mindhárom terepet figyelembe kell venni, amikor az állampolgárságról beszélünk.

Ezt követően képzeljük magunkat az iskolavezetés helyébe, és gondoljuk végig, mi szükséges ahhoz, hogy felelősségteljes állampolgárok lépjenek ki az iskola kapuján. Kulcskérdés ismét, hogy kell-e integrálni a kétféle identitást (a szerző az igen mellett voksol), e mellett hangsúlyt kell fektetni arra, hogy a technikahasználat tudatosan működjön, valamint a személyiségfejlesztés is teret kapjon a tanulmányi célok megvalósítása mellett. Több jól működő gyakorlatról is olvashatunk ebben a fejezetben.

Ha már eljutottunk oda, hogy tisztáztuk az alapfogalmakat a digitális állampolgársággal kapcsolatban, 5 pontot kell napirendre tűzni, amelyek a program kidolgozását segítik. A következő alfejezetek ezeket a lépéseket veszik górcső alá.

Elsőként a tanár-diák interakciók és a belső etikai kódex megfogalmazása a cél. A tanárokra ebben a korban nagyobb szükség van, mint valaha, azonban nem mint az információ forrása, hanem mint facilitátor jelennek meg a színen. Az új szerep elsajátításához a tanárok számára is segítséget kell nyújtani, például workshopokat szervezni, ahol lehetőségük nyílik a saját etikai elképzeléseikről elmélkedni.

Érdekes változást észlelhetünk például az interneten történő lopás kapcsán: míg korábban a lopás azt jelentette, hogy a másiktól eltulajdonítottunk valamit, az online térben csak másolás történik, az eredeti tulajdonos továbbra is birtokolja az anyagot. Több ehhez hasonló „vakfolt“ is található az internetes eljárásokkal kapcsolatban, melyekről ezidáig nem született döntés. Mit tehet ilyenkor a tanár? Megpróbál visszanyúlni a korábban működő jogtiszta eljáráshoz, ami az új helyzetekben gyakran nehezen értelmezhető, vagy az iskolai irányelveket és szabályokat tanulmányozva reménykedik, hogy talál az aktuális szituációra vonatkozó részt, esetleg megpróbálhatja etikai dimenzióból megközelíteni az esetet.

Az etikai keretrendszer kapcsán azt kell eldönteni, hogy kategórikus vagy következményen alapuló megközelítést alkalmazzunk. Az előbbi esetében egy interneten található fotó jogtalan felhasználása egy iskolai projekthez rossz cselekedetnek minősül, függetlenül attól, hogy a felhasználás jó szándékkal történik. Az utóbbi esetben éppen fordítva, mivel becsületes cél érdekében történik a „lopás“, ezért szemet hunyunk a felett, hogy beleegyezés nélkül került felhasználásra a kép. Házi feladatot is kapunk az írótól: gondoljuk végig, hogy mi melyik megközelítést alkamaznánk, írjunk róla egy rövid szabályt, majd nézzük meg, hogy az ténylegesen használható-e valós helyzetekben. Ha nem járunk sikerrel, gondoljuk át újra.

A tanári elmélkedésen felül a diákok bevonása hasonlóan fontos része az etikai kódex megszületésének. Számukra az elvont feladatok nehézséget jelenthetnek, ezért konkrét eseteken keresztül érdemes megközelíteni a témát. Két tétel hangsúlyozása elengedhetetlen a feladat során: egyrészt kerüljön előtérbe a biztonság és védelem, másrészt soha ne feledkezzünk meg az alapvető szabályról, mely szerint úgy érdemes bánni másokkal, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak.

A program második lépéseként egy, a gyerekek jellemzőit bemutató gyorstalpaló kurzus írott változatát láthatjuk. Három különböző témára bontva tájékozódhatunk a diákokról. Elsőként megnézzük, mi változott a korábbi közösségekhez képest a digitális világban.

Pszichológiai megközelítésben az alábbiak megjelenése:

• gátlástalanság,
• disszociatív tevékenységek (aszinkronizált kommunikáció),
• absztrakt tevékenységek (egy videóletöltés a szerzője számára ingyen reklámot biztosít)
• generalizált tevékenységek (egy-egy tartalom nem fog személyessé válni, mivel többek számára készült)

A közösségi aktivitás tekintetében:

• multiközösségek (három közösség, három ökoszisztéma, ahogy az előző fejezetben láttuk)
• transzközösségek (valós élet és virtuális összekapcsolása)
• globalitás (a lokális cselekvéseket és a globális gondolkodást kell támogatni)
• megosztási lehetőség (a megosztási lehetőség és közösségi lét hasznosítása)
• a technika hatalma (meg kell tanulni bánni a hatalommal)

Identitást érintő változások:

• identitással kapcsolatos tevékenységek kézbentartása (meg kell tanulni az online és offline identitások integrálását)
• rejtett tevékenységek (a szülő nem lát mindent, a digitális térben több dolog rejtve marad)
• lenyomozhatatlanság (a büntetéstől való félelem csökken, mivel az internet nehezen lekövethető)

A kibertérben mutatott „rossz“ viselkedés lehet egy segélykiáltás is, ezért fokozottan kell ügyelni erre a területre. Célszerű szakemberek segítségét is kérni, hiszen nem választható el a digitális élet a valós élettől, így egy probléma megoldásakor a nevelési tanácsadó, a  pszichológus vagy a mentálhigiénés szakember sokat segíthet.

Az erkölcsi fejlődés a következő téma, ahol Kohlberg és Piaget elméletét áttekintve a szerző arra jut, hogy 12 éves korban már lehet erkölcsről beszélgetni a diákokkal, és ezt célszerű kihasználni. Williard kutatása szerint azok a fiatalok, akik a demokratikus nevelési stílusnak megfelelően következetes választ kapnak viselkedésükre, erkölcsösebben fognak működni a kibertérben is, mint az autoriter nevelési stílusban nevelkedők. A hangsúly mások cselekedeteinek megértésén van, így válhatunk empatikus, másokkal törődő, erkölcsös állampolgárokká.

Harmadik témaként a biológiai jellemzőkről olvashatunk, kiemelve a tinédzser és a felnőtt agy közti különbségeket. A tinédzserek fizikálisan már szinte felnőttnek számítanak, ám agyuk még folyamatos fejlődésben van, ezért képesek gyorsan reagálni az új jelenségekre (mint például az internet), ugyanakkor a felnőttektől elvárható funkciókat még nem tudják maradéktalanul működtetni. A fiatalok rendkívül gyorsan alkalmazkodnak, de sebezhetőek is – támogatásra és pozitív visszajelzésekre van szükségük.

Az első két lépés után eljutottunk a tényleges feladathoz: a digitális világban történő személyiségfejlesztéshez. A személyiségfejlesztés már Platón korában megjelent, amikor az erkölcsösség átadását fedte le ez a fogalom. Ma már az újragondolt értékek átadására és a túlzott szabadság okozta kontrollvesztettségre került a hangsúly. Az oktatás során elengedhetetlen a személyiség tervszerű fejlesztése, mivel az magától is bekövetkezik, és megfelelő irányítás nélkül nagy az esélye annak, hogy nem a tanárok által elvárt irányba fog bekövetkezni.

Mivel az értékek átadásának kulcsfontosságú szerep jut, végig kell gondolni, mely értékeket tartjuk fontosnak. Ehhez a szerző az ASCD (Association for Supervision and Curriculum Development, www.ascd.org) által meghatározott erkölcsileg érett személyiség jellemzőit ismerteti:

• emberi méltóság tisztelete,
• mások jólétével való törődés,
• személyes érdeklődés és társadalmi felelősségvállalás összehangolása,
• becsületesség,
• erkölcsi döntésekre való reflektálás,
• konfliktusok békés megoldására való törekvés.

A tanulók bevonásával érdemes ezeket a kérdéseket megbeszélni, esetleg kiegészíteni a listát új ötletekkel. Hagyjunk a diákoknak időt, hogy saját értéklistát hozzanak létre, és kapcsoljuk össze azokat a digitális állampolgárság fogalmával.

A digitális világban maradva az annak értelmezéséhez szükséges műveltségről[1] kell szót ejteni a negyedik lépésben.

A média megértéséhez elengedhetetlen, hogy tudjuk értelmezni a hallottakat vagy látottakat. Ehhez szükségünk van a digitális műveltségre, amely segítségével képesek leszünk elemezni a különböző médiumokból összeálló médiakollázs által közvetített tartalmakat.

Míg korábban a szövegek hordozták a legtöbb információt, ma már az egyéb vizuális effekteken van a hangsúly. Kognitív disszonanciát okozhat a diákokban, ha az iskola falai között csak a hagyományos szövegalapú információértelmezést gyakorolhatják, miközben az interneten a digitális világ által közvetített médiakollázsok jelennek meg. A vizuális effektek használata a megnövekedett információmennyiség miatt is fontos, ez elősegíti a lényeg meglátását, a szövegek gyors átolvasását (jó példa erre jelen könyv is, amelyben a már említett tagolások, valamint a Try this és a FYI dobozok segítik az eligazodást). A legjobb mód arra, hogy képesek legyünk értelmezni a médiakollázsokat, ha mi magunk is megpróbálunk létrehozni ilyeneket. Olyan projektek kiírása célszerű, amelyek során az írás, beszéd, digitalizáció és valamilyen művészeti tevékenység is gyakorolható. A szerző többször hangsúlyozza, hogy egy projekten belül hagyjunk többféle lehetőséget a megvalósításra, engedjük kibontakoztatni a kreativitást és kritikus gondolkodást.

A digitális eszközök megjelenésével két újabb műveltségi terület került elő: a média-műveltség (a média működésének megértése) és az információ-műveltség (a kapott információmennyiség értelmezése). Ezek megtanulása önmagában nem lesz elegendő, az alkalmazhatóságra is figyelnünk kell: hiába kapunk egy laptopot és internet-hozzáférést, ha nem tudjuk használni.

Végső lépésként az informatikai szakemberek oktatásszervezésbe való bevonását tanácsolja a szerző. Ennek érdekében az alábbiakat lehet tenni:

• kapjanak helyet a tantestületi értekezleteken,
• minden informatikai szakember töltsön el legalább heti fél órát az osztályteremben,
• vegyenek részt a stratégiai megbeszéléseken, mondják el ötleteiket.

A iskolai vezetőség részéről fontos lenne innovatív tanárokat keresni, akik az informatikai szakemberekkel együttműködve tudnának új projekteket megvalósítani. Fontos, hogy a közösség minden tagja vegyen részt az erre irányuló képzésen, ekkor válik sikeressé a program, és válhatnak a diákok felelősségteljes digitális állampolgárrá.

Epilógus

Az Epilógusban a szerző nem titkolja, hogy a könyvet tanácsnak szánja. A legfőbb mondanivalója, ami a siker kulcsa lehet: fordítsuk át az aggodalmakat célokká! Támogassuk a diákokat az integrált személyiség kibontakoztatásában, legyen ez a cél. Rajtunk múlik, hogy milyen állampolgárokat nevelünk.

A rövid összefoglaló a könyv lényegesebb elemeit mutatja be, azonban számos további példát, útmutatást, segítséget kaphatunk az egyes témáknál belinkelt honlapok vagy videók megtekintésével, a Try this és a FYI szövegek elolvasásával. A szerző többször is invitálja az olvasót a közös gondolkodásra az egyes „feladatok“ kapcsán, és teret is biztosít ehhez a honlapján (www.jasonohler.com), illetve wiki oldalán (www.jasonOhler.com/dc).

Hozzászólás letiltva